Interjú Villányi Attilával – 3. rész

Durkó Gábor – kémiaérettségi.hu

2013. május 22., szerda 8:00

Villányi Attila az ELTE Apáczai Csere János Gyakorlógimnázium vezetőtanára, az Ötösöm lesz kémiából című példatár és több nagy sikerű, a kémia érettségire felkészítő könyv szerzője. Részt vett a kétszintű kémia érettségi követelményrendszerének kidolgozásában, diákjai évről évre eredményesen szerepelnek hazai és nemzetközi tanulmányi versenyeken. Tanári munkásságát 2004-ben Rátz Tanár Úr Életműdíjjal ismerték el. A vele készített interjú harmadik, befejező részében a kétszintű érettségi rendszer tapasztalatairól, a kémiaórai kísérletekről és a tehetséggondozásról kérdeztük. (Az interjú első és második részének elolvasását is ajánljuk.)

 

 

 

Kilenc éve vezették be a kétszintű érettségi rendszert – hogyan látja, a kémia esetében ez mennyire vált be? Megfelelően méri a diákok felkészültségét?

Ha az egyetemek mindenütt az emelt szintű érettségit kérnék a felvételihez, akkor jól differenciálna. A középszintű érettségivel más a helyzet. Ha megnézzük a korábbi évek pontszámainak eloszlását, nagyon furcsa képet mutat, „kétpúpú teve” kinézetű, ami azért van, mert azoknak, akik orvosi egyetemre akartak menni, és akkor még elég volt a középszintű érettségi, muszáj volt 90 és 100% közötti teljesítményt produkálni.

eloszlas_2012maj.png

Ez az eredmény még tovább torzul azzal, hogy a diákokat a saját tanáruk szóbelizeti, ezért mindenki közel maximális pontszámot kap. A gyerekek ismerik a tanár stílusát, ezért úgy válaszolnak, ahogy a tanár várja, és a tanár is jóindulatú, mert tudja, hogy a gyereknek szüksége van a jó eredményre. Emiatt lett „kétpúpú” a pontszámok eloszlása: azok jelentik az első púpot a görbén, akiknek emelt szintű vizsgát kellett volna tenni, a többi eredmény pedig a normál eloszlást követi. Emiatt én úgy gondolom, hogy a középszintű érettségi nem méri jól a felvételizőket. A tanulmányokat lezáró funkcióját viszont betölti, és ha nem lenne felvételit kiváltó, akkor még könnyebbé is lehetne tenni ezt a típusú feladatsort.

Az emelt szintű feladatsorok szerintem jól szelektálják a diákokat. Azt nem mondom, hogy egyenletesen, mert sajnos azt el kell ismerni, hogy évről évre nagyon hullámzó a feladatsor színvonala: vannak nagyon könnyűek és nagyon nehezek is. Ennek az egyik oka az, hogy amikor bevezették a kétszintű érettségit, akkor minden bizottságot figyelmeztettek „felülről”, hogy lehetőleg ne túl nehéz feladatsorokkal kezdjenek. Ezért születtek olyan feladatsorok, amelyek tényleg nagyon könnyűek voltak, és ezek közül még néhány „raktáron” lehet az Oktatási Hivatalban, tehát elképzelhető, hogy most kerülnek elő sok évvel ezelőttről ilyen könnyű feladatsorok. Másrészt pedig a feladatsor készítési módjával kapcsolatban is lehetne valamit változtatni, bár nekem őszintén szólva nincs igazán jó ötletem arra, hogyan lehet egy feladatsort igazán jól összeállítani. Korábban voltak tervek a minisztérium részéről, hogy legyen egy sok feladatból álló érettségi feladatbank. Ha lenne ilyen, csak megnyomnának egy gombot, hogy milyen nehézségű feladatot kérnek milyen témakörből, és egyszer csak összeállna a feladatsor. Nekünk ilyet soha nem sikerült elkészíteni. Egyrészt túl sok feladatra lenne szükség ahhoz, hogy mindenféle szintű és témájú feladat rendelkezésre álljon, másrészt pedig én tudom magamról, hogy ha például régi feladatokat akarok összerakni egy feladatsorba, óhatatlan, hogy bele kell nyúlni a feladatokba, mert mindig vannak olyan átfedések, amelyek miatt módosítani kell, vagy ki kell hagyni valamit, tehát csak akkor lesz jó egy feladatsor, ha frissen készül. Viszont a friss készítésnek is megvannak a hátrányai: ha nincs kipróbálva a feladatsor – márpedig az érettségi feladatsorokat nem lehet kipróbálni –, akkor elkerülhetetlen, hogy lesznek benne kisebb-nagyobb hibák. Amennyire én tudom, például Hollandiában azt csinálják, hogy valamilyen feladatsor eredményei alapján az abban lévő feladatokhoz hasonlóakat készítenek, és több évvel később azt adják ki, amibe már beleépítik a korábbi feladatsorral szerzett tapasztalatokat is. Nálunk szerintem erre nincs pénz, lassan már a terembérletre sincs megfelelő pénzügyi háttere az Oktatási Hivatalnak, úgyhogy nem hiszem, hogy ebben mostanában bármiféle változás történne.

Mi a véleménye arról, érdemes-e a kémiaórán kísérleteket bemutatni? Sok tanár ezt kihagyja az anyagból, mert időigényes, már az előkészítése is, vagy mert nincsenek vegyszerek az iskolában.

Ennek a kérdésnek is több oldala van. Az egyik az, hogy az oktatási kormányzat 10-15 évvel ezelőtt elkezdte csökkenteni a kémia óraszámokat, arra való hivatkozással, hogy nem olyan fontos a természettudomány. Megszűnt egy teljes év, a tizenegyedik osztályosok kémiaórája az iskolák 99 százalékánál, a tananyag pedig nem csökkent annyival, hogy ezt kompenzálja. A másik, hogy egy tanárnak jelenleg 22 kötelező órája van, a túlórákat nem számítva. Az életpályamodell bevezetését követően ez a 22 óra az igazgató belátása szerint akár 26 órára is növelhető. Ha ezt a 26 órát elosztom 5 munkanappal, az jön ki, hogy 5-6 órája lesz egy tanárnak minden nap. Kísérleteket előkészíteni, megcsinálni ilyen körülmények között nagyon illuzórikus. Ha lesz laboráns az iskolákban (mert ez is elő van írva, csak kérdés, hogy lesz-e hozzá pénz), akkor ez sokkal inkább lehetséges, és persze nagyon jó lenne, ha ehhez – ahogyan például informatikai normatíva is van – lenne vegyszernormatíva is az iskolákban. Ráadásul számos olyan veszélyes vegyszer van, amelynek a tárolásához, kezeléséhez megfelelő felszereltség szükséges, például hogy legyen külön laborja vagy legalább egy mobil fülkéje az iskolának, így tehát ez pénzkérdés is. Az iskolai laborokat az ÁNTSZ ellenőrzi, és ha nem megfelelő a felszereltség, akkor a vegyszerek nagy részét nem lehet ott tárolni.

Azon kívül, hogy a tanároknak nincs idejük, meg sok munkával jár a kísérletezés, sajnos tény az is, hogy a hatékonysága nagyon csekély. Erre persze valaki azt mondhatja, hogy ezért kellene tanulókísérleteket csinálni, de arra meg végképp sem az idő, sem a hely nem alkalmas legtöbbször. Egy 40 fős osztállyal kísérleteket végezni lehetetlenség, ráadásul olyat, ami esetleg balesetveszélyes is. A kísérletközpontú tanítás csak akkor valósulhatna meg, ha például heti 4 óra lenne a kémia, mert abban valóban lenne idő arra, hogy be lehessen mutatni kísérleteket.

Ugyanakkor viszont, ha semmilyen, tehát még egy tanári demonstrációs kísérlet sincs az órán, akkor valóban teljesen illuzórikussá válik bármilyen kémiai szemléletmód kialakítása, hiszen maximum a matematikai vagy a logikai oldalát lehet bemutatni a dolgoknak. Nálunk a tagozatos osztályban vannak olyan diákok, akik otthon kísérleteznek (bár nem szabad, tudom…) Ezeknek a diákoknak sokkal nagyobb az anyagismeretük, így még akkor is sokkal jobb eredményeket tudnak elérni a vizsgákon, ha a matematikai hátterük, vagy az elvonatkoztatási képességük nem olyan jó, mert egy csomó mindenre emlékeznek, amit egy átlag diák nem ismer. Két éve Szaúd-Arábiában is tanítok kémiát, és a helyzet ott ennél sokkal rosszabb. Annak ellenére, hogy gazdag országról van szó, a kémiaoktatás nagyon gyenge szinten áll. Legutóbb éppen szervetlen kémiát tanítottam az egész országból kiválasztott legjobb nyolc diáknak, és ezek a gyerekek korábban egyetlen kísérletet sem láttak, tehát például még a szökőkút-kísérletet sem. Minden új volt, amit mondtam és mutattam nekik. Miközben ők a Kémiai Diákolimpiára készülve pufferes példákat oldanak meg, szinte egy vegyületről sem tudják, hogy szilárd, gáz, vagy folyadék, és milyen a szaga vagy a színe. Ennél sokkal jobb a helyzet Magyarországon. Nem hiszem azonban, hogy javít az általános helyzeten, ha heti 26 órában kell majd a tanárnak kémiát tanítania. Ráadásul az új kerettantervek szerint már a szervetlen kémiát is bele kell préselni abba a heti két órába, tehát már gyakorlásra sem nagyon lesz idő, nemhogy kísérletezésre. És legyünk őszinték: a tanároknak, akik panaszkodnak, abban teljesen igazuk van, hogy maximum egy vagy két gyerek emlékszik a kísérletekre. A többiek egyáltalán nem, és ez bizony lehet, hogy valakit elkedvetlenít, különösen, ha zsinórban kell 6 órát tanítania minden nap.

Tanár úr diákjai évről évre kiemelkedő eredményeket érnek el mind az országos versenyeken, mind pedig nemzetközi szinten. Mi a titka ezeknek a jó eredményeknek, mi az, ami a tanáron múlik, mi az ami a diákon? Hogyan lehet motiválni a diákokat, hogyan lehet kihozni belőlük a legjobbat?

Ezen már többször gondolkoztam, mert őszintén szólva nem érzem, hogy bármi különleges dolgot tennék. Fából vaskarikát nem lehet csinálni, azaz, ha nincs tehetséges diák, akkor bármilyen tehetséges tanár is próbálkozik, nem lesz belőle OKTV döntős, vagy olimpikon. De egy tehetséges tanár el tud juttatni egy átlagos, közepes képességű diákot is elég jó színvonalra. Az általános iskolások Hevesy versenyének zsűrijében a feladatsorok összeállítását, illetve a dolgozatok felülbírálatát szoktam végezni. Ezen a versenyen az elmúlt 15-20 év alatt meg tudom számolni azoknak a tanároknak a neveit, akik szinte minden évben hoznak diákot. Ráadásul kis vidéki városból vagy faluból is. Kizárt dolog, hogy az a település valamilyen zsenigyerekek által lakott, különlegesen tehetséges község lenne. Egyszerűen a tanár olyan tehetséges, hogy el tudja juttatni a gyereket a döntőig, akkor is, ha a gyerek nem zseni, hanem átlagos képességű. Egyesek erre azt szokták mondani, hogy túlképzi a gyereket – ugye, van, akinek savanyú a szőlő –, bár ennek valóban vannak veszélyei is. Volt már olyan diákom, akit a nagyon tehetséges általános iskolai tanára úgy felkészített a felvételire, hogy bekerült a tagozatra, de a középiskolában már nem tudta tartani a lépést a többiekkel, és ez bizony csalódást okozott neki.

Az igazi tehetség olyan, hogy majdhogynem tanár nélkül is eljut egy kiemelkedő szintig. Nálunk a tagozaton az ilyen diákokat már csak egyengetni és irányítani kell, hogy mivel foglalkozzanak. Egy másik fajta tehetséges diákot pedig „bosszantani” kell azért, mert annyira gyorsan gondolkodik, hogy nem írja le a feladatok megoldását, és ennek következtében egy csomó pontot elveszít a versenyeken. Gyakorlatilag a „piszkálásom” következtében kezdi el rendezni a saját gondolatait, és így tud fejlődni. Egy tehetséges diákokból álló osztályban a tanár egyik feladata, hogy az átlagos képességűeket továbbfejlessze, a tehetségeseknél pedig gyakran már nem is fejlesztésről van szó, hanem csak arról, hogy irányítsa, egyengesse és „nyírbálja” az önképzésüket.

Az olimpikonjaimnak egy kisebbik hányada olyan, aki annyira tehetséges volt, hogy – esetleg sokkal több munkával, vagy kis extra szerencsével – akkor is eljutott volna a versenyre, ha nem énhozzám, és nem az Apáczaiba járt volna. A tagozatos csoportnak az a nagy előnye, hogy több ilyen gyerek jön össze, akik egymást is hajtják, és ennek következtében lesz ilyen jó eredményük. Az eredményes diákok másik része valóban az én tehetségemből adódóan tud eljutni a versenyekre – ők lehet, hogy más iskolában nem értek volna el ilyen eredményt. Ha lehet, rájuk még büszkébb vagyok. De – szerencsére – minden gyerek más, mindenkivel egészen más módon kell foglalkozni, tehát nem tudok általános receptet mondani a tehetséggondozásra.